Megérteni Tajvant

Áthidalni a percepciós szakadékot

Írta: Li Teng-huj a Kínai Köztársaság elnöke

A Kínai Köztársaság gazdaságának tartós növekedése, a korábban ismeretlen jólét és a teljeskörű demokrácia egy hátránnyal is jár: meghaladtuk az általános elképzeléseket arról, mi is Tajvan a valóságban és hogyan illeszthetô be az új világrendbe. Hogy kifejezzem Tajvan jelenével kapcsolatos érzelmeinket, honfitársaimat „új tajvaniaknak” szólítom - ez a titulus jár mindekinek, aki kész tenni a jólétért és az ország túléléséért, függetlenül attól, mikor érkeztek ôsei Tajvanra, melyik tartományból és mi az anyanyelve. Ez az újfajta nemzeti identitás az új tajvani öntudaton alapul, amely szerint Tajvan érdekei mindenek elôtt valóak és Tajvan népének közös a sorsa. Ez a nemzeti identitás fokozatosan minden tajvanit elért és stabil alapot biztosított a politikai fejlôdés számára. Ez az új identitás megjelenik a tajvani társadalmi és politikai élet minden aspektusában, így abban a szerepben is, amelyet a tajvani szavazók szerint hazánk demokráciája kivívott a maga számára a világban. Az viszont, ahogyan a tajvani demokratikus fejlôdést értékelik a régióban - különösen a Tajvani-szoros túloldalán, Pekingben - közvetlenül hat Tajvan biztonságára és jövôbeni fejlôdésére, méghozzá sokkal jobban, mint ahogy azt valaha is feltételezte volna a nemzetközi közösség. Ha fenn akarják tartani a békét és a stabilitást a Tajvani-szoros térségében, akkor a Tajpejjel és Pekinggel kapcsolatos percepcióknak, s az ezekkel alátámasztott politikának sokkal inkább a realitásokból kell kiindulniuk mint az ideológiai vágyálomból. Csak ebben az esetben tudja a nemzetközi közösség ôszintén számításba venni a tajvani demokrácia valódi jelentôségét.

Az elképzelt közösség

A tajvani nép diplomáciai izolációja régóta tart - lényegében azóta, hogy a Kínai Köztársaságot kitessékelték az Egyesült Nemzetek Szervezetébôl 1971. október 25-én. Peking nyomására sok ország kénytelen volt Tajpej helyett Pekinget elismerni diplomáciailag. A Kínai Köztársaságot fokozatosan kizárták a legtöbb nemzetközi kormányzati szervezetbôl és formális diplomáciai kapcsolatokat is csupán 29 ország tart fenn vele. Azóta, hogy 1988. januárjában elnök lettem, a Kínai Köztársaság megpróbál szerephez jutni az ENSZ-ben és egyéb világszervezetekben, miközben újra és újra megerôsítjük, hogy nem áll szándékunkban kétségbe vonni Peking státuszát ezekben a szervezetekben. A pekingi hatóságok azonban a mai napig megragadnak minden lehetôséget arra, hogy diplomáciailag izolálják a hazámat - teszik ezt abban a reményben, hogy ílymódon fikcióvá változtathatják a valóságot. Fikció ugyanis azt állítani, hogy a kínai nép nem megoszott - és veszedelmes fikció azt állítani, hogy a Kínai Népköztársaságnak joga van szuverenitást igényelni Tajvan fölött. A demokratikus kormány legitimációja elleni pekingi támadások sértik a tajvani népet és a nemzetközi közösség általánosan elfogadott értékeit. Ezek a támadások veszélyeztetik a világ békéjét és stabilitását is. Ez az a pont, ahol a Tajvannal kapcsolatos nemzetközi percepciók kulcsszerepet játszanak. A demokrácia fejlôdése és a képviseletre való jog alapvetô fontosságú kell legyen, ha azt akarjuk, hogy a XXI. században ne az erô döntsön, hanem a törvényesség, és az egészséges gazdasági verseny alapozza meg a tartós világbékét. Peking azzal ijesztegeti a világot, hogy potenciális veszélyt jelentene, ha Tajvan népe élvezné alapvetô jogát és legitim képviselettel rendelkezne a nemzetközi szervezetekben, részt venne azok tevékenységében. A nemzetközi média látástól vakulásig szajkózza Peking mantráját, hogy „az Tajvant lázadó tartománynak tekinti” - mintha ez elfogadható ürügy lenne a Kínai Népköztársaság számára, hogy aláássa a regionális békét és biztonságot a vakmerô nacionalizmus nevében. Peking agresszív fenyegetôzéseit, amelyek a „tajvani hatóságok” ellen irányulnak, s amelyekkel arra figyelmeztet, hogy katonai erôt alkalmaz, ha deklaráljuk a függetlenségünket, a nemzetközi média szolgaian „hírként” tálalja. Az az egytelen baj ezzel a szcenárióval, hogy nem igaz. A kínai nép 1949-ben vált megoszottá, amikor kikiáltották a KNK-t. Tajvan nem okozhat nemzeti dezintegrációt, mert a kínai nép már ketté van osztva. Szükségtelen figyelmeztetéseket küldözgetni Tajvannak, megakadályozandó függetlensége kikiáltását, a Kínai Köztársaság ugyanis szuverén és független 1912-es megalapítása óta. Szükségtelen deklarálni a függetlenséget a Kínai Népköztársaságtól, amelyik sokkal fiatalabb állam és amelyik a kínai népnek egy egészen más része fölött gyakorol joghatóságot.

Szalmabábuk, vasöklök

Peking tulajdonképpen szalmabábut épít, amikor azt állítja, hogy Tajvan „lázadó tartomány” - hiszen soha nem gyakorolt Tajvan fölött joghatóságot és erre törvényes igényt sem formálhat a nemzetközi jog alapján. Így aztán valami más is kell neki, amivel ijesztegethet, valahányszor a Kínai Köztársaság kormánya és népe megpróbálja érvényesíteni elidegeníthetetlen jogát a képviseletre a nemzetközi közösségben. Ez a labilis ideológiai kártyavár a regionális béke és stabilitás elleni fenyegetés. Élô példa erre 1995. június 16-a, amikor Peking amerikai alma materembe, a Cornell Egyetemre tett látogatásomat használta fel ürügyként arra, hogy egyoldalúan felfüggessze a bíztató tárgyalássorozatot a SEF (Strait Exchange Foundation) és az ARATS (Association for Relations Across the Taiwan Straits) között. Peking „kísérleteket” hajtott végre M-9-es rakétáival a Tajvan környéki vizeken 1996-ban, a tajvani elnökválasztás küszöbén, hogy megfélemlítse a szavazókat. Ettôl kezdve a Kínai Köztársaság kormánya több mint százszor kereste meg a pekingi hatóságokat, szorgalmazva a SEF és az ARATS közötti tárgyalások lehetô leggyorsabb újrakezdését. Ezeket az ajánlatokat figyelemre sem méltatták egészen 1998. februárjáig, amikor a pekingi vezetôk végre beleegyeztek a Kína-közi párbeszéd újbóli felvételébe. Ku Csen-fu, a SEF elnöke 1998. októberében delegáció élén a Kínai Népköztársaságba utazott és találkozott Csiang Cö-minnel, valamint más kínai kommunista vezetôkkel, hogy megvitassák a Kína-közi kapcsolatok jövôbeni fejlôdését. Ez a látogatás ismét lendületet adott a Kína-közi kapcsolatoknak és megnyitotta az utat a SEF és az ARATS közötti konzultációk sorozata elôtt. Ezeket a tárgyalásokat azonban nem lehet olyan egyenlôtlen feltételek mellett folytatni, amelyekhez Peking ragaszkodik. Peking taktikai szalmabábu-mítoszának fenntartása Tajvan „lázadó tartomány” mibenlétérôl szöges ellentétben áll a valósággal. A Kínai Köztársaság szuverén állam 1912. óta, bár joghatósága pillanatnyilag kizárólag Tajvan, Penghu, Kinmen és Macu területére terjed ki. A Kínai Köztársaság ugyanakkor a világ 19. legerôsebb gazdasága és a 15. helyet foglalja el a kereskedelmi világranglistán. A Kínai Népköztársaság megalapítása óta eltelt 50 évben a Tajvani-szorosnak mind a két partját külön-külön kormányozzák, egyik fél sincsen alárendelve a másiknak. Ez a helyzet lényegében 1949. óta nem változott. A Kínai Köztársaság kormánya 1991-ben demonstrálta jó szándékát azzal, hogy lemondott az erô alkalmazásáról Kína egyesítésének folyamatában, elismerte Peking hatalmát a szárazföldi területen és a katonai konfrontáció helyett békés kapcsolatokat és párbeszédet javasolt. E javaslatok ellenére Peking továbbra is lekicsinylôen bánik Tajvannal, helyi kormányzatnak tekinti. Megpróbálja csökkenteni a Kínai Köztársaság kormányának státuszát a Kína-közi kapcsolatokban is, és ragaszkodik a hegemonisztikus „egy Kína” elvéhez, hogy rákényszerítse Tajpejt az „egy ország - két rendszer” formula elfogadására. Peking ezzel párhuzamosan mindent megtesz a Kínai Köztársaság diplomáciai elszigetelése érdekében. A nemzetközi közösség pedig lassan hozzászokott ehhez és elfogadja Peking véleményét, miközben figyelmen kívül hagyja azt a nyilvánvaló tényt, hogy a Tajvani-szoros mindkét partján egymástól különálló és egyenlô hatalom van. Peking elferdítette a tényeket, a nemzetközi közösség pedig szemet hunyt efölött hosszú éveken keresztül. A Kína-közi kapcsolatok viszont „különleges államközi kapcsolatok”. Ha a Kínai Köztársaság kormánya tárgyalásokat kezdene a kínai kommunistákkal mindaddig, amíg azok csupán valamiféle meghatározhatatlan „politikai entitásnak” tekintik, akkor egyenlôtlen pozícióba helyezné önmagát, méghozzá olyanba, amelyik meg sem felel a valóságnak. Így hát mielôtt bármiféle tárgyalások kezdôdnének, Tajpejnek világosan definiálnia kell a Kína-közi kapcsolatokat. A Kínai Köztársaság kormányának el kell fogadtatnia a valóságot a másik féllel, hogy érdemi párbeszédet folytathasson vele, megôrizze országunk méltóságát és védje népünk érdekeit. Bármely két állam folytat párbeszédet, azt az egyenlôség alapján teszi, függetlenül méretétôl, illetve katonai erejétôl. Nincs ok arra, hogy a Kína-közi párbeszéd másmilyen legyen. Csupán az egyenlôség alapján folytatott tárgyalások nyerhetik el a nép támogatását.

Hidat verni a Szoroson át

A Kína-közi kapcsolatok óhatatlanul különlegesek, mivel Tajvannak és a Kínai Népköztársaságnak közös a kultúrája, a történelmi gyökerei és azonosak etnikai kötelékei. A két oldalon élô nép milliónyi társadalmi, gazdasági, kereskedelmi kapcsolattal rendelkezik a másik oldalon, ami egyetlen más megoszott ország életében sincs így. A legfontosabb az, hogy a két fél kész legyen egyetértésben dolgozni és az egyenlôség alapján tárgyalni Kína jövôbeni újraegyesítése érdekében. Ha a két fél képes elismerni és értékelni ezt a különleges kapcsolatot, akkor túlléphet a politikai különbségeken és közösen fejleszteheti a Kína-közi kapcsolatokat, s egy nap eljuthat a kínai nép békés és demokratikus újraegyesítéséhez. Jó néhány akadályt le kell azonban gyôzni ahhoz, hogy virágozzanak a Kína-közi kapcsolatok az elôttünk álló években. Elôször is, még nincs megteremtve a kölcsönös bizalom Tajpej és Peking között. Bár az egyszerű emberek között vannak kapcsolatok azóta, hogy 1987-ben megszűnt a látogatási tilalom a Kínai Népköztársaság területére, Tajvan és a kommunista szárazföld közötti kapcsolatokat beárnyékolja a több mint négy évtizedes ellenségeskedés. A tajvaniak változatlanul roppant bizalmatlanok a kínai kommunistákkal szemben. Az elmúlt években végzett közvélemény-kutatások eredménye szerint a legtöbb tajvaninak meggyôzôdése, hogy a pekingi hatóságok ellenségesek velük és a Kínai Köztársaság kormányával szemben. Másodszor: hatalmas, leküzdhetetlen akadály a kapcsolatok javítása elôtt az, hogy a pekingi hatóságok nem hajlandóak lemondani az erô alkalmazásáról a tajvani kérdés megoldásában. Peking hegemonisztikus magatartása még negatívabbá tette a tajvaniak benyomásait a kommunista hatóságokkal kapcsolatban és fokozta idegenkedésüket a kommunista párt diktatúrájával szemben. Minden alkalommal, amikor a pekingi hatóságot megpróbálták megfélemlíteni Tajvant katonai erejükkel, nôtt a függetlenség támogatottsága a tajvani szavazók között. Vagyis néhány külföldi pontatlan megállapításával szemben nem Tajpej tettei, hanem Peking ügyelten megfélemlítési kísérletei, provokatív kardcsörtetése fokozza a követelést Tajvanon a függetlenség kikiáltására. Peking durva magatartása Tajvannal szemben és a politikai eredmények sajnos bizonyítják, mennyire nem érti a Kínai Népköztársaság sem Tajvant, sem a diplomácia természetét. Egyetlen demokratikusan megválasztott kormány sem kezd tárgyalásokat a népének hozzájárulása nélkül - különösen akkor nem, ha ezek a tárgyalások hatással vannak saját otthoni politikai felelôsségre vonhatóságára, elszámolási kötelezettségének teljesítésére is. Harmadszor, a különállóság öt évtizede nyomán hatalmas különbségek keletkeztek a két fél politikai, társadalmi és gazdasági rendszere között. Tajvan kész demokrácia, míg a kínai szárzföldön autoritárius hatalom van. Tajvan régóta piacgazdaság; a kínai szárazföldön nagyrészt tervgazdaság van, amelyet szigorúan ellenôriz az állam. A pekingi hatóságok álnokul azt állítják, hogy az újraegyesítésnek semmi köze a két fél társadalmi, gazdasági és politikai rendszerének különbözôségéhez. A valóságban azonban a kínai kommunista rezsim autoritárius természete az, ami a leginkább elidegeníti a tajvani népet a Kínai Népköztársaságtól. Senkinek nem érdeke élezni a Kína-közi feszültségeket, illetve azt kívánni, hogy a Kínai Népköztársaság káoszba fulladjon. A Kínai Köztársaság kormánya nem akarja provokálni Pekinget, katonai stratégiája védelmi jellegű, akárcsak a hadserege. Ez a kormány már régen lemondott az erô alkalmazásáról a vitás kérdések megoldásában és kész pragmatikus megközelítéssel javítani a kapcsolatokat Pekinggel. Vezetô befektetôként a Kínai Népköztársaságban és az egész térség jelentôs kereskedelmi partnereként a Kínai Köztársaság stabilnak szeretné látni a kínai szárazföldet, az ott élô nép életszínvonalát pedig egyre magasabbnak. Tajpej és Peking együtt tud működni a béke fanntartásában a Tajvani-szoros térségében és az összes kínai jólétének növelésében. Az elmúlt néhány évben Tajpej számos konkrét javaslatot tett Pekingnek az árvízvédelemmel kapcsolatos know-how megosztására, a mezôgazdasági termelés tökéletesítésére, az állami vállalatok átszervezésével kapcsolatos ötletek átadására, az ázsiai pénzügyi válság hatásainak közös leküzdésére. Ezek a javaslatok azt a célt szolgálták, hogy kölcsönösen elônyös helyzetet teremtsünk mindkét fél számára. Tajpej nem zárkózik el a politikai kérdések megvitatásától, ha a kétoldalú találkozók az egyenlôség elve alapján jönnek létre. Prioritást azonban azoknak a vitás kérdéseknek kell biztosítani, amelyek az emberek mindennapi életét határozzák meg. A demokratikus fejlôdés Tajvanon elérte már azt a pontot, ahonnan nincs visszaút. A tajvani nép soha nem tűrne el egy kevésbé képviseleti kormányzati rendszert. Örül annak, hogy hazája kész és képes a nemzetközi közösség felelôségteljes tagjaként tevékenykedni. A Kínai Köztársaság példának okáért 300 millió dollár értékű segélycsomagot ajánlott fel a koszovói menekülteknek - élelmiszert, sátrakat, orvosi segítséget és tanulási lehetôséget azoknak a koszovóiaknak, akik még mindig a szomszédos országokban élnek száműzetésben. Kifizetjük ezenkívül néhány menekült tajvani tartózkodásának költségeit; ôk olyan képzést kapnak nálunk, amelynek a segítségével részt vehetnek hazájuk újjáépítésében. A tajvani demokrácia természetesen nem tökéletes - egyetlen demokratikus rendszer sem az. Mivel csupán az utóbbi évtizedben értük el a teljeskörű demokráciát, a Kínai Köztársaság még a rendszer elmélyítésének és konszolidálásának szakaszában van. A hagyományos társadalmi értékek eltűntek, miközben az újak még csak most vannak kialakulóban. Tajvan el van foglalva az oktatási és a spirituális reformmal, hogy emelje az életszínvonalat a kulturális fejlôdés elôsegítése, az új értékek elterjesztése és a hagyományos értékek újbóli felfedezése, valamint a polgári és társadalmi felelôsség kifejlesztése révén. Csak azok a nemzetek szerzik meg a globalizáció kihívásaira adandó válaszokhoz szükséges rugalmasságot, hatékonyságot és átláthatóságot, amelyek készek lemondani a régi autoritarianizmus jól ismert biztonságától a modern demokrácia javára. Tajvan figyelemre méltó eredményeket ért el az elmúlt évtizedben mind a változás gyorsaságát, mind a felölelt gazdasági és politikai terület szélességét, mind pedig a folyamat békés jellegét illetôen. A régió, sôt, a világ békéje és stabilitása is azt követeli Pekingtôl, hogy inkább tegye magáévá a demokráciát, mintsem megpróbálja feltartóztatni, féken tartani azt. A nemzetközi közösségnek kulcsszerepe van ebben - elsôsorban is korszerüsítenie kell percepcióit azzal kapcsolatban, ami Tajvanon végbement, majd meg kell adnia Tajvannak azt a nemzetközi státuszt és szerepet, amelyet megérdemel.

A cikket a Foreign Affairs engedélyével használtuk fel, amelynek 1999. november - decemberi számában jelent meg. Copyright 1999., kiadja a Külkapcsolatok Tanácsa Rt.

Last Update: November 8, 1999